1. fejezet Csak egy lány...

Sziasztok!

Hát, itt is lenne az első rész. Vegyes érzelmekkel. :D De hát ez már nálam szinte megszokott. Sok mindent nem írnék, mert hulla fáradt vagyok, nem tudom, mikor fogom feltenni a következő fejezetet. Pár részt már előre megírtam, de aki ismer (és vannak itt olyanok, remélem :D), az már tudja, hogy nálam nem is olyan egyszerű az írás. Az első fejezetnek ez konkrétan a harmadik verziója. :D Na, mindegy, ez már egyéni szoc. probléma. :D Tehát, amint tudom, hozom az új részt. Addig is kommentelni, pipálni és hát ugye ott van még a chat is és továbbra is nyugodtan lehet zaklatni ask-on. Nem harapok! ;)

Jó olvasást!

puszi

xxx

 

A színpad kellős közepén álltam és teljesen jól beláttam a hatalmas stadiont. A helyet, ahol néhány héten belül fel fogok lépni. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy elképzeltem a több ezer embert a lelátókon. Halványan elmosolyodtam és kezeimmel a hajamba túrtam. Mert igen. Sikerült. Az, amiért két éve küzdök. Hogy egy ekkora stadionban lépjek fel. Sosem gondoltam volna, de mégis sikerült. Milyen szerencsés vagyok. Hirtelen lépteket hallottam, amik a most még teljesen üres helyen visszhangzottak. A hang irányába fordítottam a fejem, megláttam Greg-et, a menedzseremet, aki szinte rohanva közeledett felém. Megállt előttem, barna szemeiben értetlenség és csalódottság tükröződött.

- Mi a baj? – kérdeztem félve. Agyamon egy másodperc alatt több száz gondolat futott át. És egyik rosszabb volt, mint a másik.

- A koncert elmarad – nézett a szemembe, velem pedig megfordult a világ.

- Mi? Miért? – értetlenkedtem.

- Nem keltek el a jegyek – felelte, én meg azt hittem, mindjárt elbőgöm magam. Nem, nem, nem. Az nem lehet. Ez biztos csak egy rossz álom.

- Az nem lehet – suttogtam döbbenten. Hiszen egy énekesnő számára nincs rosszabb annál, mint amikor nem kelnek el a jegyek. Mert az emberek már nem kíváncsiak rá.

- Sam, Sam, ébredj – hangok ütötték meg a fülem és erős karok rázták a vállam. Hirtelen kinyitottam a szemem. A kezemet a homlokomra tettem és hangosan fújtam ki a levegőt. Tehát tényleg csak álmodtam.

- Jól vagy? – kérdezte Greg és barna szemeibe aggodalom költözött.

- Persze, csak rosszat álmodtam – ráncoltam a homlokom. A felkelő nap besütött a szállodai szobám ablakán, így hunyorognom kellett.

- Akkor jó, mert mindjárt mennünk kell.

- Mennyi az idő? – kérdeztem egy ásítás közepette.

- 7 óra – jött a válasz, mire fáradtan dőltem vissza.

- Nem lehet, hogy már reggel van. Még csak most aludtam el – mormoltam.

- Aludtunk négy órát. Nem elég? – tárta szét a kezét, mire bosszúsan néztem rá.

- Ugye most csak viccelsz?

- Persze – bólintott – Hoztam kávét – mutatott az éjjeliszekrényre – És kérlek, siess – mondta, aztán kiment a szobából. Néztem, ahogy kimegy, majd ismét felültem, elvettem a bögrét a szekrényről és beleittam. Máris sokkal jobban éreztem magam. Kimásztam az ágyból, komótosan indultam el az erkélyajtó felé. Miközben a kávét kortyolgattam, néztem, ahogy Los Angeles lassan magához tér, ébredezik. Csodálatos kilátásom volt a városra, egész nap el tudtam volna nézni. De sajnos nem tehettem. Gyorsan megittam a kávét, bementem a fürdőbe. Megmostam az arcom, még csukott szemmel tapogattam ki a törülközőmet, megtörültem az arcom, aztán belenéztem a tükörbe. Fáradt, de azért csillogó zöld szemek és egy eléggé nyúzott arc nézett vissza rám, amit sötétbarna haj keretezett. Többnek néztem ki, mint 17. Pedig tényleg annyi voltam. És most tényleg vagy hetvennek éreztem magam. Megmostam a fogam, összekötöttem a hajam, aztán visszamentem a szobámba és leültem az ágy lábánál lévő, már félig útra kész bőröndjeim elé. Vajon milyen idő lesz ma? Biztos jó. Előhámoztam egy rövidnadrágot és egy fehér alapon mintás pólót. Gyorsan felöltöztem. Kimentem a szobámból és az enyém mellett lévőhöz mentem, bekopogtam rajta. Egy tompa „Tessék” után benyitottam. Greg, amint meglátott, feltette a mutatóujját, jelezve, hogy várjak egy percet. Csak akkor vettem észre a füléhez tartott telefont. Kiment az erkélyre, én pedig leültem az egyik fotelbe. Felhúzott lábbal, a karom köré fogva szemlélődtem. Szinte teljesen ugyan olyan volt a szoba, mint az enyém. De hát mi mást vártam? Számomra minden hotel, minden szoba ugyan olyan. Csak a környezet változik körülötte. Más város, más ország. Az állandó utazás. Amibe már lassan kezdtem belefáradni. Az Anyám mellett folyamatosan láttam a nagy sztárokat. Ahogy stúdióznak, próbálnak, fellépnek. Kiskoromban mindig erről álmodtam. Hogy majd egyszer én fogok ott állni, ahol Ők. Hogy egyszer majd az én nevem, az én arcom fog virítani a címlapokon. Hogy majd akkora fényűzés fog körülvenni, amekkora őket. Igen, erről álmodtam. Aztán amikor belekerültem megváltozott minden. Nem volt többé megállás. Anyám szinte vérszemet kapott, állandóan nyüstölt, de csak azért, hogy jobb és jobb legyek. Nem volt többé magánéletem. Nem volt többé olyan, hogy otthon. Mindenem, amim volt, elfért néhány bőröndben. A szüleimet alig láttam. Mondjuk ehhez közre játszik, hogy már régen elváltak. Apa Franciaországba költözött, én pedig Anyával jártam a világot. Aztán Anya megismerkedett Greg-gel, hozzá ment, én pedig egy ideig Vele laktam Dublin-ban, ahol előtte is laktam Apával. Aztán bekerültem ebbe az egész őrült, rohanó világba és néhány szállodába már úgy megyek vissza, mintha tényleg ott laknék. Nehéz ez. Ráadásul úgy, hogy már szinte csak azért csinálom, hogy az Anyám kedvében járjak. Ő is mindig ezt akarta. Hogy legyek valaki. Valaki, akit elismernek. Úgy, mint Őt. Ő zenei producer és saját produkciós cége van. Ingázik Amerika és Európa között. Én meg a nagy rohanásban és a körülöttem lévő őrületben, már sokszor azt sem tudom, hogy ki vagyok. Az utóbbi időben rengeteget gondoltam arra, hogy feladok mindent. Hogy nem akarok más lenni, csak egy egyszerű, hétköznapi lány. Rengeteg baráttal körülvéve, egy olyan fiúval az oldalán, aki szereti. Egy olyan lány, aki oda megy, és azt csinál, amit akar. De azt hiszem, ez sosem fog teljesülni. Pedig most ez minden vágyam.

Gondolataimból Greg térített magamhoz, aki időközben visszajött.

- Figyelsz rám? – rázta meg a vállam.

- Öhm, persze. Mit is mondtál? – ráztam meg a fejem.

- Azt, hogy Anyukád egy óra múlva itt lesz – mondta, nekem meg elkerekedtek a szemeim.

- Ez most komoly? – suttogtam döbbenten. A kapcsolatom Anyával mostanában nem volt a legjobb.

- Sajnálom – nézett rám, és látszott rajta, hogy tényleg sajnálja. Egy újabb találkozás, egy újabb veszekedés, egy újabb sírás. Havonta egyszer kibírom, nem?!

- Mindegy – vontam vállat – Már lassan ehhez is hozzászokok.

- Reggeli? – indult az ajtó felé.

- Azt hiszem, elment az étvágyam – tápászkodtam fel a fotelből.

- Sam, enned kell. Hosszú napunk lesz. És nem csak Anyád miatt – ment ki az ajtón, én meg követtem.

- Hosszú? Miért is? – ráncoltam a homlokom - Mármint az esti koncerten kívül – tettem hozzá.

- Ma jön az új dobos, elfelejtetted?

- Ó, tényleg – csaptam a homlokomra – Ez teljesen kiment a fejemből – mondtam, miközben beszálltunk a liftbe.

Nagy nehezen letuszkoltam egy fél tál müzlit, aztán visszamentem a szobámba, hogy összeszedjem a holmim. Az utolsó próba, az utolsó Los Angeles-i fellépésem előtt. Az Anyámmal. Erre azt hiszem, nem voltam eléggé felkészülve lelkileg. Meg sehogy sem. Egyáltalán fel lehet erre készülni?  

- Mosolyogj, Sam – suttogta a fülembe Greg, mielőtt kiléptünk a szálloda ajtaján.

- Mire ez a nagy felhajtás? Még 8 óra sincs – morogtam, amint megláttam a tömeget, akik csak rám vártak. Greg szorosan mellettem haladt, egyik kezével átkarolt, a másikkal pedig az embereket próbálta távol tartani tőlem. Ellőttünk és mögöttünk is egy-egy biztonsági őr haladt. Nélkülük egy lépést se mehettem. Mondjuk más kérdés, hogy a nagy felhajtás miatt, ami körülvett, nem is tudtam volna.

Aláírtam néhány kártyát, de Greg közölte, hogy most nem érek rá és sietősen kezdett el az autó felé húzni.

- Ezt sose fogom megszokni – dőltem hátra az ülésben, és a sötétített üvegen próbáltam kinézni a tömegre.

- Mert nem akarod – jegyezte meg Greg, aki a telefonját nyomkodta közben.

- Hidd el, azon vagyok – sóhajtottam, miközben indultunk.

- Beszéltél John-nal mostanában? – nézett rám hirtelen Greg, nekem meg elakadt a lélegzetem. John. De rég is volt.

- Nem – suttogtam, és Greg minden bizonnyal észre vette, hogy kényes témát érintett, ezért nem is kérdezett többet. Elővettem a telefonom, és elindítottam egy zenét. A fülemben Kesha üvöltötte a Die Young című számát. Igen, ez most passzolt a hangulatomhoz. Fejemet az ablaknak döntve, a szememet lehunyva próbáltam felkészülni a lehetetlenre és az elkerülhetetlenre. Hogy hamarosan viszont látom az Anyámat.