5. fejezet Újra itthon

 Sziasztok!

Hát itt is lenne az új rész. Remélem, most már majd elkezdtek kicsit többen kommentelni. Ha nem tetszik, akkor legalább azt.

Na, jó olvasást!

puszi

xxx

Reggel a telefonom csörgésére ébredtem. Csukott szemmel tapogattam ki magam mellett, majd résnyire kinyitottam a szemem és kinyomtam az ébresztőt. Nem lehet, hogy már reggel van. Az kizárt. Én még aludni akarok. Nyöszörögve másztam ki az ágyból és mentem ki az előtérbe, majd át a konyhába. A lakosztály egyik előnye, hogy legalább a kávéért nem kell lemenni. A kezemmel a pulton doboltam, amíg lefőtt a kávé. Töltöttem egy bögrébe, majd az ablak elé sétáltam, lassan kortyolgatni kezdtem és próbáltam magamhoz térni.

- Kávé, de jó – hallottam meg egy hangot, mire megfordultam. Christian állt a boltívnél, kócos hajjal, még álmosan. A tekintetem lejjebb vándorolt. De bár ne tettem volna. Éppen beleittam a kávémba és pechemre félrenyeltem. A látvány ledöbbentett. Nem volt rajta más, csak egy boxer. Te jó ég! Most láthattam csak igazából a felsőtestét, amit tegnap eltakart a póló. Köhögtem és mellkasomat ütögettem közben, hogy levegőt kapjak, a szemeim könnyesek lettek.

- Jól vagy? – sietett hozzám.

- Persze – préseltem ki magamból két köhögés között – Csak félrenyeltem.

- Nem csodálom – hallottam meg Greg hangját – Öltözz fel, Christian – szólt rá a pult felé haladva.

Christian szó nélkül fordult meg és indult el a szobája felé. Tekintetemmel követtem, egészen addig, amíg el nem tűnt a szemem elől.

- Tetszik a kilátás?

- Tessék? – néztem Greg-re, aki a konyhapultnak dőlve szórakozottan méregetett.

- Csak azt kérdeztem, hogy tetszik-e a kilátás.

- Ja, nem rossz. Szinte az egész várost be lehet látni.

- Én nem egészen arra gondoltam – nézett a szemembe.

- Akkor mire? – kérdeztem vissza tettetett ártatlansággal, de éreztem, hogy kezdek pirulni.

- Szerintem tudod – mosolygott sejtelmesen.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz – tettem le a bögrém az asztalra – Megyek öltözni – indultam a szobám felé.

Beérve becsuktam az ajtót és neki dőltem. Ez sokkolt. Mármint a látvány. És jó értelemben. Elgondolkoztam, vajon mennyit edzhet hetente, hogy ilyen jó formában van. Lelki szemeim előtt újra megjelent, ahogy ott áll, szinte semmiben előttem. Ááá, az ilyen jó pasiknak van barátnőjük. Ő túlságosan jól néz ki ahhoz, hogy észre vegyen. Mint lányt. Ah, mindegy. Ellöktem magam az ajtótól és leültem a bőröndjeim elé, hogy valami normális ruhát keressek.

- Szabad? – állt meg Christian és a mellettem lévő ülésre mutatott. Már a repülőgépen voltunk. Ránéztem a mögötte álló Greg-re, aki mosolyogva rázta a fejét. Aztán eszembe jutott, hogy válaszolnom kéne.

- Persze – dadogtam és kicsit összébb húztam magam az ülésemben, hogy még véletlenül se érjünk össze.

- Még be sem mutatkoztam rendesen – fordult hirtelen felém – Christian Stevens – nyújtotta a kezét. Ahogy megfogtam a kezét, testemen végig futott egy jól eső bizsergés. Oké, mi volt ez? Gyorsan visszarántottam a kezem és kíváncsian néztem rá. Most először néztem meg jobban az arcát. A szemeinek színe, akár a tengeré. Haja kicsit kócosan hullott a homlokába. És az ajka. Telt, szép rózsaszín. Kicsit tovább néztem a kelleténél. Láttam, hogy kinyitja, szavakat formál, de nem értettem semmit.

- Tessék? – ráztam meg a fejem, hogy kicsit kitisztuljon és ne a kinézetével legyek elfoglalva.

- Úgy értem, Téged mindenki ismer. Neked nem kell bemutatkoznod. Te vagy Samantha Parker – felelte és nagyon úgy tűnt, nem vette észre, hogy bámultam.

- Csak Sam – javítottam ki. Utáltam, ha Samantha-nak hívtak.

- Uh, el se hiszem, hogy Londonba megyek – dőlt hátra az ülésben. Arca úgy ragyogott, mint egy kisgyereknek, aki megkapta a kívánt játékát.

- Nem nagy durranás – vontam vállat.

- Mondod Te, aki mindig is ott éltél.

- Nem. Csak egy éve lakok ott – helyesbítettem.

- Miért? Előtte hol laktál?

- Ahol épp Anyának dolga volt. Főleg szállodákban – vontam újra vállat – De amikor kicsi voltam, Dublinban laktunk.

- Az Anyukád – kezdte tétován.

- Egy zsarnok? – vontam fel a szemöldököm.

- Nem ezt akartam mondani – rázta a fejét – Elég határozott személyiség.

- Ja – bólintottam – Így is lehet fogalmazni.

- Miért jársz pszichológushoz? – váltott hirtelen témát. Gyorsan körbe járattam a tekintetem, hallotta-e valaki. Nem szeretném, ha valami újság megírná. Akkor végképp nem lenne nyugtom.

- Miért érdekel? – kérdeztem vissza.

- Csak úgy – vont vállat – Kíváncsi vagyok.

- Igen, azt látom – feleltem, miközben elővettem a zenelejátszómat és nyomkodni kezdtem. Magamon éreztem a tekintetét, de nem törődtem vele. Vagyis inkább próbáltam azt a látszatot kelteni.

- Nem fogsz válaszolni, ugye?

- Nem, nem fogok – néztem a szemébe – Akarod tudni, hogy miért? - kérdeztem, mire bólintott.

- Először is azért, mert nem ismerlek. Honnan tudjam, hogy nem fogsz azonnal egy újsághoz rohanni, hogy kiteregesd a titkom? – láttam, hogy nyitja a száját, de feltettem a mutatóujjam, jelezve, hogy még nem végeztem – Másodszor pedig azért, mert semmi közöd hozzá – fejeztem be. Úgy egy fél percig meredt rám, a válaszomat latolgatta.

- Oké, igazad van.

- Tudom – bólintottam és betettem a fülembe a fülhallgatómat.

Valaki a vállamat rázta, mire ijedten kaptam fel a fejem.

- Mi az? – néztem körbe. Még mindig a repülőn ültünk.

- Mindjárt leszállunk – jött a válasz mellőlem, mire a hang irányába fordítottam a fejem. Christian ragyogó kék szempárjával találtam magam szemben. Oké, ezt a látványt meg tudnám szokni. Minden ébredésnél. Életem végéig. Sam, állj le. Nem lehet.

- Kösz – mormogtam és kiszedtem a fülemből a fülhallgatót, és eltettem a lejátszót.

Kinéztem a repülő kis ablakán. Arcomon egy hatalmas mosollyal néztem, ahogy London épületei egyre csak nőnek. Te jó ég. El se hiszem, hogy újra itthon vagyok. A repülőgép egy tompa puffanással landolt, mire gyorsan kikötöttem magam és már fel is pattantam. Izgatottan vártam, hogy Christian végre kikösse magát és leszállhassunk. A kijárat felé tódultunk, de még mielőtt kiléphettünk volna az előtérbe, Greg maga köré hívott minket és tartott egy kis eligazítást. Mint mindig.

- Oké – csapta össze a tenyerét Greg – Akkor, ahogy mondtam, Ti – nézett a fiúkra – pár kép erejéig maradtok aztán kimentek a kocsihoz, Sam marad még pár percig, aztán megyünk mi is.

Karba tett kézzel bámultam az előtér felé és azon gondolkoztam, hogy tudnám kikerülni a tömeget. Valószínűleg sehogy.

- Sam, hahó – húzta el Greg a kezét a fejem előtt.

- Mi az?

- Kérlek, mosolyogj, jó? – nézett rám szinte könyörögve.

- Így jó lesz? – húztam nagy, erőltetett vigyorra a szám.

- Azt mondtam, mosolyogj, nem azt, hogy vicsorogj – morgott Greg és most vagy 20 évvel idősebbnek látszott a koránál. És azt hiszem, ez nagy részben nekem köszönhető. Nem könnyű velem. Mármint sosem akartam direkt ellenszegülni Greg-nek, de ha nem akarok mosolyogni egy képen, akkor nem akarok. Ennyi. Az ilyen alkalmakkor Greg mindig előre félt. Vagy attól, hogy olyat mondok, amit nem kellene, vagy attól, hogy egyszerűen bepánikolok. Mint a legtöbbször.

- Jól van, menjünk – mondta kicsit idegesen Greg és intett a biztonságiaknak. Láttam, ahogy a homloka csillog a verejtéktől. Szegény.

Kiléptünk az előtérbe, a kordon mögött rengetegen álltak. A fülembe betódult a sikoltozásuk és azt hittem, mindjárt megsüketülök. Ránéztem Christianra, akinek szemmel láthatólag nagyon is tetszett ez az egész, mert az első döbbenet után, mosolyogva integetett. Felvettem a legszebb mosolyom és körbe fordultam. Vártam pár percet, hogy néhány közös kép készüljön a fiúkkal, majd Greg-gel és két biztonsági őrrel a nyomomban léptem a kordonhoz. Aláírtam az első, felém nyújtott lapot, majd felnéztem. Christian-ék épp akkor indultak el a kijárat felé.

Beszálltam a kocsiba. Fél órával azután, hogy kiléptünk az előtérbe.

- Esik – állapította meg Christian.

- Isten hozott a ködös Albionban – mondtam fanyarul.

- Ez mindig ilyen? – nézett ránk felváltva Christian.

- Igen, általában mindig esik.

- Nem az – rázta a fejét – Mindig ennyien várnak?

- Ja, hogy az – kötöttem be magam – Igen.

- Elég durva.

- Ez még nem is volt durva – szólt közbe Matt, az egyik gitáros.

- Mi volt a legdurvább? – nézett rám Christian.

- Matt – néztem rá, amolyan, meséld el stílusban.

- New Yorkba mentünk az első nagy koncertre. Kiléptünk az előtérbe. És egyszerűen megrohamoztak minket. Csak öten voltunk. Semmi biztonsági őr, mert úgy gondoltuk, hogy még nem kell. Sam még nem volt annyira híres, mint most. De tévedtünk. Már nem volt időnk visszamenni, mert egyszerűen körbezártak minket. Sam pólóját valaki elszakította, kiverték a kezéből a telefonját, ami összetörött. De minket is, akik igazából csak a háttérben vagyunk, se kíméltek. Néhány, a repülőtéren dolgozó biztonsági ember sietett a segítségünkre. Sam-et bevitték egy kis helyiségbe, a tömeg követte, minket pedig kivittek.

- Mi történt utána? – érdeklődött Christian.

- A biztonságiakkal a „ki találja meg hamarabb a bőröndöm” című játékot játszottuk, hogy át tudjak öltözni és ne egy teljesen szakadt pólóban kelljen rohangálnom. Három órát töltöttem bent, mire megérkezett a rendőrség, az Anyám és ki tudtak vinni.

- Király – vigyorgott Christian.

- Hát, azért annyira nem volt jó – ráztam a fejem és a lelki szemeim előtt újra lejátszódott minden.

- Jó lehet ilyen híresnek lenni – mondta ábrándozva Christian. Greg-gel jelentőségteljesen néztünk össze.

- Hidd el, nem mindig jó – mondta komolyan Greg.

Jack, az a biztonsági őr, aki mindig velem van, felhajtott a hatalmas ház előtt lévő beállóra, majd leállította a kocsit. Nagyot sóhajtva néztem fel a házra. Hónapok után, végre újra itthon vagyok…