2. fejezet Találkozás

 Sziasztok!

Hát, itt is lenne a második fejezet. Remélem tetszeni fog. :) Egyébként nem bánnám, ha kicsivel több visszajelzést kapnék! :)

Ja, igen. Megkaptam életem első kritikáját, a Forever or Never-höz. A link:  http://jpbkritikadesign.blogspot.hu/

Ha elég komment meg pipa összejön, akkor talán szombaton hozok részt! :)

Jó olvasást!

puszi

xxx

Az autó lassított, majd megállt. A stadion egyik hátsó bejáratánál. Kinéztem az ablakon, majd nagyot sóhajtva szálltam ki. Körbe se nézve rohantam be, egyből az öltözőmbe. Elterültem a kanapén, lábamat a zene ütemére mozgatva. Szorosan lehunytam a szemem. Kíváncsi vagyok, ma mivel fog előállni az Anyám. Soha semmi nem tetszett neki eddig se, bármit csináltam vagy mondtam. Mindig a maximumra törekedett és tőlem is elvárta. Ha Ő valamit „elég jónak” tartott, az már maga volt a tökély. Valaki megrázta a vállam, mire unottan vettem ki a fülemből a fülhallgatót és néztem fel. Greg állt felettem.

- Viselkedj rendesen az Anyáddal.

- Ha Ő rendesen viselkedik velem, akkor én is – vágtam rá, mire Greg rosszallóan rázta meg a fejét.

- Ennek már rég ki kellett volna menni. Mit csinál Maga? Ha továbbra is nálam akar dolgozni, akkor azt ajánlom, tegye a dolgát – hallottam meg egy rikácsoló hangot. Valószínűleg még csak épp beért a folyosóra, de már idáig elhallatszott a hangja.

- A Sátán színre lép, kettő – morogtam, mire Greg rosszalló pillantást vetett rám.

- Ti még nem kezdtétek el a próbát? – jött be az öltözőbe egy, a negyvenes évei közepén járó nő. Barna haja elegánsan volt feltűzve, a ruházata tökéletes összhangban volt, és a sminkje kifogástalan, mint mindig.

- Téged is jó látni, Anya – álltam fel. Szemben álltam Vele. Már egy magasak voltunk. És mióta bejött, most először nézett fel a telefonjából, de csak azért, hogy végigmérjen.

- Miért ez van rajtad? Hogy nézel ki? És miért nem vagy kisminkelve? Ezerszer elmondtam, hogy kifogástalanul kell kinézned. Neked most főleg figyelned kell erre, hiszen minden lépésedet figyelik. Nem akarom, hogy azt írják meg a lapok, hogy nem adsz magadra – hadarta.

- Anya, vegyél levegőt is néha. Ezenkívül nem tudtam, hogy divatbemutatóra készülünk – morogtam – És egyébként is, így érzem jól magam – tártam szét a karom – Amúgy meg kösz, jól vagyok – tettem hozzá.

- Mi bajod van? – tette karba a kezét.

- Csak annyi, hogy lassan egy hónapja nem láttalak, aztán megjelensz és arra nem vagy képes, hogy megkérdezd, hogy vagyok – mondtam dühösen.

- Mikor voltál utoljára Dr. Peterson-nál?

- Lássuk csak – kezdtem el kotorászni a táskámban a határidőnaplóm után, mikor megtaláltam, kinyitottam – Pont most kéne ott lennem, de valaki beszervezett nekem pár Los Angeles-i fellépést. Nem tudod, ki lehetett az? – néztem a szemébe.

- Elég ebből a hangnemből – csattant rám.

- Valakire hasonlítok. Nem gondolod? – kérdeztem és álltam a tekintetét. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, aztán megint nyomkodni kezdte a telefonját és kiment az ajtón, becsukva maga után. Dühösen vágtam le magam a kanapéra.

- Sam, kértelek – kezdte Greg.

- Csakis az Ő hibája. Annyira megerőltető lett volna egy „Szia”-t benyögni?! Vagy megkérdezni, hogy jól vagyok-e? – fordultam Greg felé idegesen. Aztán nyílt az ajtó és Anya lépett be rajta.

- Este 7-re itt lesz a doktor úr.

- Te iderendelted?

- Igen, és én is megyek – közölte.

- Nem kell velem jönnöd – ellenkeztem.

- De igen és ezzel le is zártam ezt – felelte.

- Khm – hallottunk meg egy hangot, mire mindannyian a hang irányába fordultunk. Az ajtóban állt két srác, akiket nem vettünk észre. És én csak Matt-et ismertem, a gitárost.

- Á, már itt is vagytok – sietett oda Greg és kezet fogott velük.

- Sam, Katrin, Ő itt Christian, az új dobos.

- Helló – intettem feszülten, Anya meg csak morgott valamit és megint a telefonját nyomkodta.

- Szia – mosolygott rám Christian kedvesen és most először jobban megnéztem. Farmer volt rajta, ami egy kicsit lógott, feszülős póló, ami teljesen jól látszatni engedte a jól kidolgozott felsőtestét. Világosbarna, homlokába lógó haj, vakítóan csillogó kék szempárral. És a mosolya! Mintha egy fogkrémreklámból lépett volna ki. Tökéletes, fehér fogak, ezermillió dolláros mosollyal. Azt hiszem, kicsit tovább néztem a kelleténél, mire zavartan túrtam a hajamba és szégyenlősen mosolyogva fordultam el.

- Miért kellett új dobos? – kérdezte hirtelen Anya.

- Mert az előzőt kirúgtad, emlékszel? – morogtam.

- Igen, mert – kezdte, de Greg közbe szólt.

-Oké – csapta össze a tenyerét – Akkor kezdjük – nézett rám, mire megvontam a vállam. Tudtam, miért szólt közbe. Még mielőtt újra belemennénk abba a vitába, hogy miért rúgta ki az előző dobost.

Délben a hátsó bejáratnál álltam és a falnak dőlve cigiztem. Próbáltam összeszedni a maradék önbecsülésemet, ami már így is romokban hevert, miután egész délelőtt azt hallgattam az Anyámtól, hogy nem vagyok „elég jó”. Fogalmam sincs, mit vár tőlem. Mi az, hogy nem elég jó?! Pedig én mindent beleadtam. De szerinte ez kevés. Nyílt az ajtó, mire összerezzentem és hirtelen kaptam oda a fejem. Christian lépett ki rajta.

- Bujkálsz? – kérdezte kedvesen.

- Valami olyasmi – bólintottam.

- Megértem. Ki ez a rikácsolós pszichopata? – nyúlt a zsebébe, elővett egy cigis dobozt és Ő is rágyújtott.

- A producer – sóhajtottam.

- Mit keres itt? – értetlenkedett – De remélem, nem marad sokáig, mert már most az agyamra megy – túrt bele a hajába.

- És az Anyám – tettem hozzá, mire döbbenten nézett rám.

- Ó, ne haragudj. Nem tudtam. Én nem úgy értettem – szabadkozott.

- Semmi gond – vontam vállat – Én is csak nehezen tudom elviselni. Főleg mikor ilyen.

- És gyakran ilyen?

- Általában mindig – mosolyodtam el keserűen.

- Ne foglalkozz azzal, amit mond. Szerintem nagyon is jó vagy.

- Kösz – mosolyodtam el újra.

- Milyen dokihoz jársz?

- Tessék? – néztem rá döbbenten. Mégis honnan veszi?

- Csak véletlenül meghallottam. Beteg vagy?

- Csak pszichológus.

- Nem tudtad feldolgozni a hirtelen jött hírnevet? – viccelődött.

- Nem egészen – ráztam a fejem – De ez elég hosszú történet – dobtam el a csikket.

- Samantha – hallottam meg Anyám kiáltását.

- Mennem kell – sóhajtottam – A Sátán szólít – tettem hozzá, mire Christian hangosan nevetett fel. Kinyitottam az ajtót és bementem.

- Tessék? – kiáltottam vissza, pedig Anya csak néhány méterre állt.

- Hol voltál?

- Szívtam egy kis friss levegőt – mondtam és felé indultam.

- Gondolom – bólogatott – Állj csak meg – fogta meg a karom, amikor mellé értem - Kérem – nyújtotta a kezét.

- Mit? – kérdeztem és próbáltam nagyon ártatlan arcot vágni.

- Na, mégis mit? A cigit. Gyerünk – tartotta még mindig a kezét, mire nagyot sóhajtva vettem ki a táskámból.

- Amikor itt vagyok, meg ne lássam, hogy rágyújtasz.

- Akkor még szerencse, hogy ritkán vagy velem – morogtam, mire hitetlenül meredt rá, én meg ott hagytam.

Este csak arra volt időm, hogy gyorsan átöltözzek. Anya nem jött velünk vissza a szállodába, mert még gyorsan el akart intézni valamit, így Greg-gel ketten mentünk.

- Biztos ne vigyelek el? – kérdezte, amikor felvettem az asztalról a kocsi kulcsot.

- Nem kell – ráztam meg a fejem - Jobb lenne egyedül. Még szeretném összeszedni a gondolataimat.

- Óvatosan vezess – nézett rám aggódva.

A szállodát a hátsó kijáraton hagytam el, ahova már oda parkoltak a kocsimmal. Egy pár utcával arrébb lévő szállodához tartottam, ahol a pszichológusom megszállt. Amíg vezettem, azon gondolkoztam, hogy mit is kéne mondanom az agytúrkásznak. Már épp itt volt az ideje, hogy kiöntsem a lelkem. De hogy pont az Anyám előtt? Akit amúgy se érdekel, hogy mi van velem? Ez képtelenség. Mégis minek akar eljönni? Hogy még ennél is jobban kiborítson? Vagy hogy ezzel azt mutassa a dokinak, hogy mennyire törődik velem? Ugyan már. Mindenki tudja, hogy a cégén kívül semmi és senki nem érdekli. Nem is értem, Greg hogy volt képes elvenni. Leparkoltam a szálloda előtt és sóhajtva néztem fel. Igen, az tagadhatatlan, hogy mindent megkaptam Tőle. Csak azt az egyet nem, amire vágytam…