Prológus

Sziasztok!

Igen, jól látjátok, ismét itt. Mondanám, hogy kipihenten, feltöltődve, új gondolatokkal felvértezve, de ebből sajnos csak a harmadik igaz. :D

Tehát, még mielőtt valaki megkérdezni, nem, ez nem Zayn-es blog. Abból már olvastatok tőlem eleget, de azt el kell mondanom, hogy aki szerette a Forever or Never-t, az ezt is szeretni fogja. :) Igen, lesz egy másik blogom is, amit nem tudom, mikor fogok feltenni, de hamarosan. Közben ugye fordítom a németes blogot, dolgozok. Úgyhogy nem sok szabadidőm van. Hozom a részeket, ahogy tudom. Hát akkor továbbra is megtaláltok ask-on, vagy itt. 

És azt hiszem, nem maradt más hátra, mint hogy: Jó olvasást kívánjak.

puszi

xxx

A háza ajtajában álltunk. Az ajtó két oldalán lévő, két kis lámpa megvilágította az arcát, a csillogó kék szempárt, amit annyira imádtam. És amik most bűnbánóan, sajnálkozva néztek vissza rám.

- Mikor akartad elmondani? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve.

- Sam, én csak – túrt a hajába.

- Christian, Te mindig csak. Mire volt ez jó? – kérdeztem dühösen.

- Ne haragudj – nézett a szemembe.

- Persze, mert az olyan egyszerű, ugye? – néztem rá szomorúan, dühösen, lesajnálva. Az érzelmek keveregtek bennem. És csak egyet akartam. Elmenni. Innen. Tőle. Messzire.

- Beszéljük meg – jött hozzám közelebb.

- Azt hiszem, így is eleget láttam – léptem egyet hátra.

Azt hittem, a mai napon már nem történhet velem több rossz. Pár perccel ezelőtt még azzal a reménnyel mentem be ezen az ajtón, hogy majd Ő megnyugtat. Hogy majd szorosan átölel és biztosít arról, hogy minden rendben lesz. Hogy minden olyan lesz, ahogy eddig volt. De most nem éreztem mást, csak az ürességet. A reménytelenséget. Az elveszettséget. Úgy éreztem magam, mint aki leesett a magasból és csak zuhan és zuhan a semmibe. És még nem értem le. Még nem ért véget. Egyáltalán vége lesz valaha?

Nem tudtam tovább itt maradni. Nem tudtam tovább a gyönyörű szemeibe nézni, a mindig mosolygó, ragyogó arcára bámulni.

- Ég Veled – mondtam halkan, elcsukló hangon.

Megfordultam, lefutottam a lépcsőn, a kocsik dudálásával nem törődve, átfutottam az úton. Hallottam, ahogy a nevemet kiabálja, de nem érdekelt. Nem fordultam vissza. Nem akartam több hazugságot hallani. Beszálltam a kocsiba és remegő kezekkel indítottam. Túl sok volt ez mára. És jelen pillanatban, bár a szívem megszakadt, Christian mégis csak a másodlagos dolog volt. Mert nem tudtam, hogy hol lehet, és vajon mi lehet az Anyámmal…