Sziasztok!
Itt is lenne az új fejezet!
Most ide nem írnék semmit, mindenki olvassa el az előző bejegyzést és tessék szavazni oldalt.
puszi
xxx
Kiszálltam a
kocsiból és hitetlenül bámultam a házra. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy
tényleg itthon vagyok.
- Nem
megyünk be? – kérdezte Greg, aki mellettem állt.
- Ja, de –
mormogtam. Az ajtó felé menet előhalásztam a kulcsokat a táskámból. Vacakoltam
pár percet a zárral, majd az ajtó kinyílt és megcsapott az otthon semmivel
össze nem téveszthető illata. Ahogy átléptem a küszöböt, testemen eluralkodott
a nyugalom, amit csak itt, ebben a házban éreztem. Kíváncsian néztem körbe,
mint aki először jár itt. De nem, semmi nem változott. Bementem a hatalmas
nappaliba, odaléptem a nagy üvegajtóhoz és néztem ki a kertbe. Az egyetlen
helyre, ahol tudtam, soha senki nem zavarhatja meg a nyugalmam. Bementem a
konyhába, kezemet végighúztam a márványpulton, kinyitottam a hűtőt, amit már
előre feltöltött a bejárónőnk a kedvenceimmel. Kivettem egy üveg vizet és
lassan kortyolgatva folytattam az utam. Greg követett, bárhová mentem. A
konyhából kilépve láttam, hogy Jack éppen a bőröndjeimet viszi fel az emeletre.
Elindultam én is utána, kezemet végighúzva a korláton. Fent benyitottam minden
egyes szobába. A házból áradó nyugalom teljesen rám ragadt. Ezért szerettem
itthon lenni. Itt nem voltam más, csak egy gyerek. Egy lány, aki azt csinálja,
amit bármelyik vele egykorú. Ha ahhoz volt kedvem, akkor fel-le rohangáltam a
lépcsőn, az ágyon ugrálva hallgattam zenét, neteztem, olvastam. Azzal a
különbséggel, hogy amint kilépek az ajtón, megszűnök gyereknek lenni és máris
rám zuhan a valóság, annak minden terhével együtt. Attól a pillanattól nem csak
egy lány voltam. Hanem egy olyan ember, akinek minden egyes lépését milliók
követik. Akinek figyelnie kellett arra, hogy mit mond. Hogy mit visel. Hogyan
viselkedik. És amit Anyám nem győzött elégszer hangsúlyozni. Hogy én nem csak
egy átlagos tinédzser vagyok.
Benyitottam
a szobámba. Az ajtóval szemben egy nagy franciaágy kapott helyet, amin már
rajta voltak a bőröndjeim. Az ablak alatt az íróasztalom állt. A barackszínű
falon egy nagy parafatábla ékeskedett, tele fotókkal és számomra fontos
dolgokkal. Mint például néhány levél, az első koncertjegy, amin voltam. A
parafatábla elé álltam és néztem a képeket. Néhány családi kép. Anyával,
Apával, amikor még együtt voltak. Amikor még azt hittem, hogy minden rendben
van. Gondtalanul nevettem Apa ölében a kamerába. Ezek a képek 9 éves koromig
tartottak. Majd felváltották őket az egyéni képek. Amik mind a szülinapomon
készültek. Mindegyik képen egy erőltetett mosoly ült az arcomon. Elidőztem az
egyik képen, ami épp a 14. szülinapomon készült. Majd a következőn, ami már a
16-on készült. Sokkal vékonyabban, kicsit beesett arccal. Már nem voltam a
régi.
Pár kép az
egyik gyerekkori barátnőmmel, Ashley-vel. Akivel már azt se tudom, mikor
találkoztam utoljára. Szörnyen szégyelltem magam, hogy ennyire elhanyagoltam.
Bár Ő ezt sosem említette nekem. Tudta jól, hogy meg vannak a problémáim.
És végül az
utolsó kép, aminek láttán összeszorult a szívem. John és én. Arcunk összeér,
átöleljük egymást. És ami a legszebb és legrosszabb egyben, hogy újra nevetek a
képen. És szívből. Te jó ég. Hogy mennyire hiányzik. Ez is az Anyám hibája.
Mint oly sok minden. Kihalásztam a zsebemből a telefonom. A névjegyek között
keresgéltem, amíg meg nem találtam John nevét. Fel kellene hívnom. Csak hogy
megtudjam, jól van-e. Aztán elbizonytalanodtam. Biztos, hogy jó ötlet ez? Ez
így is nagyon nehéz. Nem kéne még nekem is megnehezítenem. Már biztos talált
magának valakit. Mert miért ne lenne így? Hiszen jóképű, kedves, vicces,
figyelmes. Nagyot sóhajtva húztam végig az ujjam a képen. Túl rég volt. És
nekem még mindig túlságosan fáj.
- Hiányzik,
ugye? – ütötte meg egy hang a fülem, mire megfordultam. Greg állt az ajtóban.
- Már jó
végre itthon lenni – tettem el gyorsan a telefonom.
- Én John-ra
gondoltam - sétált hozzám és ránézett a képre.
- Kibírom –
néztem én is a képre.
-
Kérdezhetek valamit? – éreztem a tekintetét magamon, de én még mindig a képet
néztem.
- Persze.
- Tetszik
Christian?
- Ezt meg
miből gondolod? – néztem rá.
- Láttam,
ahogy rá néztél.
- Miért,
hogy néztem? – indultam az ágyamhoz, hogy kicsomagoljak.
- Úgy, ahogy
John-ra néztél régen.
- Hülyeség –
nyitottam fel az első bőröndöm.
- Rendben.
Én csak nem szeretném, ha megint megismétlődne.
- Nyugi, nem
fog. Egyszer épp elég volt átélnem.
- Oké. Kérsz
valamit?
- Nem, kösz
– ráztam a fejem, majd megvártam, amíg Greg kimegy a szobából.
A bőröndömet
felfelé fordítottam és hagytam, hogy az összes ruha az ágyra zuhanjon. Majd
ráfeküdtem. Már nem volt kedvem tovább pakolni. Greg-nek igaza van. Nem
történhet meg újra. Nem engedhetem, hogy újra elragadjanak az érzelmeim. Mert
megint pofára fogok esni. És ez mind az Anyám miatt. Aki szerint senki nem elég
jó nekem. Mindig azzal jön, hogy most a karrieremre kell koncentrálnom, nem
pedig a magánéletemre, mert a kettő együtt nem működik. És talán ebben igaza
van. Hiszen Ő az élő példa rá. A karrierje az egekben, a magánélete meg
romokban.
Szorosan
lehunytam a szemem. Lelki szemeim előtt megjelent John, a világosbarna hajával,
a sötétbarna szemeivel és az elbűvölő mosolyával. Ő volt az egyetlen fiú, akit
valaha is közel engedtem magamhoz. Ő volt az egyik legjobb barátom, az a
személy, akinek mindent elmondtam. Aki megértett, és aki támogatott. Aztán ez
az egész valahogy átalakult. Nagyon sokat gondolkoztam, hogy bele merjek-e
vágni, hiszen a barátságunk volt a tét. De nem bántam. Minden egyes vele
töltött percet imádtam. Nem tudom pontosan mi volt a gond. Hogy mi nem tetszett
Anyámnak. Talán az volt a baj, hogy túl boldog voltam? Vagy, hogy minden egyes
szabad percemet próbáltam John-nal tölteni? Fogalmam sincs. De most már mindegy
is. Mert vége. És azzal, hogy John elment elvesztettem mindent. A legfőbb
támaszomat, a legjobb barátomat, a szerelmemet. A szívem megszakadt és még
ennyi idő után is úgy érzem, hogy talán sosem fog rendbe jönni. Már fél év telt
el, de még most sincs olyan nap, hogy ne jusson eszembe. Hogy mi lehet vele.
Hogy gondol-e még rám.
Bosszúsan
letöröltem egy könnycseppet. Nem fogok sírni. Nem fogom megadni azt az örömet
az Anyámnak, hogy lássa, mennyire össze vagyok zuhanva. Hogy mennyire megvisel
minden, ami körülöttem folyik. Mert szerinte a gyengéknek semmi keresnivalójuk
ezen a pályán.
Lehangoltan
folytattam a pakolást. Már a második bőröndömnél tartottam, amikor lépteket
hallottam. Nem foglalkoztam vele, mert szinte teljesen biztos voltam benne,
hogy Greg az.
- Na, végre
haza toltad a segged – egy nagyon is ismerős hang ütötte meg a fülem, mire
azonnal megfordultam. Ashley állt a szobám ajtajában, karba tett kézzel dőlt
neki az ajtófélfának.
- Te jó ég –
kaptam a kezem a szám elé.
- Igen,
szerintem is – mosolygott, majd tök nyugodtan ellökte magát és felém indult.
Én meg még
mindig döbbenten álltam. Nem tudtam felfogni, hogy itt van. Vagyis egyáltalán,
hogy került ide.
- Mi az?
Szellemet láttál? – nézett körbe.
- Hogy
kerülsz ide? – jött meg a hangom a kezdeti sokk után.
- Azt
hittem, jobban fogsz nekem örülni – húzta el a száját.
- Gyere ide
– húztam magamhoz és szorosan átöleltem – Hogy kerülsz ide?
- Greg
hívott fel, hogy szerinte jól esne, ha meglátogatnálak.
- Tényleg? –
húzódtam el tőle és a szemébe néztem, mire bólintott. Ezt majd ne felejtsem el
megköszönni neki.
- És
Londonba?
- Oh, az jó
kis történet. A szüleim átírattak az egyik bentlakásos suliba – vont vállat.
- Szóval itt
laksz? – csillant fel a szemem.
- Igen –
mosolyodott el halványan, mire felsikítottam, Ashley pedig befogta a fülét –
Kicsit halkabban örülj – tette hozzá, de fülig ért a szája – Oké, részleteket –
húzott le az ágyra.
- Miről? –
ráncoltam a homlokom.
- Hallottam,
hogy van új dobosod. Végre.
- Igen –
sóhajtottam egy nagyot, mert az elmúlt fél évben csak beugrók voltak.
- És milyen?
Van olyan, mint John?
Ismét
sóhajtottam egyet és a laptopomért nyúltam.
